A motivátornak vége, most rajtunk a sor

– Nem kívánok búskomor embereket látni – jelentette ki főnököm, a Nemzeti Népjókedvi Bizottság elnöke.
– De hétfő reggel van uram – védekeztem.
– Nem érdekel, oldja meg – zárta rövidre a témát, aztán kövér ajtócsapás kíséretében kipenderített az irodából. Leültem az asztalomhoz, és végigböngésztem a kamerarendszerből érkező felvételeket a megállókban állókról, az utcán sétálókról, a pékség előtt várakozókról. Mosolynak hamvát sem találtam. Mi vidítana föl benneteket? – mormogtam. Kilépőkártya ebből az életből, és belépő egy másikba? Kapcsoló, amely visszarepít az időben, hogy újraéljetek léleksimító pillanatokat, torkon ragadjatok esélyeket? Vagy inkább előreugranátok, mert vártok egy csodára, szerelmes percekre, megváltásra? Ki tudja… Most minden keserűnek tűnik, ahogy egymást fürkészitek, csak hogy bármit találjatok, amit irigyelhettek, amellyel meggyőzhetitek magatokat, a másiknak könnyebb az élete.
– Halad a projekttel? – toppant mögém az elnök.
– Dolgozom rajta – dadogtam és megigazítottam hamuszürke nyakkendőmet. – Péntekre meglesz – haraptam el, amikor hallótávolságon kívülre került.
Motiváció – kiáltottam. Erre lenne szükségetek. Összeírok néhány lelkesítő mondatot, ráteszem egy színész fotójára, aztán mehet is a Nemzeti Netirányító Központba. Ők majd kiküldik a telefonotokra, és lesz ám akkor mosolygás.
A hófehér lap – amelyre az ötleteket szántam – órák múltán is szüzen virított. Rájöttem, ihletet kell merítenem, ezért idézetek után kutattam. A flottányi információ percek alatt megbénította az agyamat. A nap már a nyugati égbolton siklott, mint tojássárgája a serpenyőben, mire papírra küzdöttem az első mondatot.

A boldogságod útjába csak te állsz.
– Meg a sok befizetetlen csekk.
Ez jó, gondoltam, majd lendületesebben folytattam az írást.

Nézz a tükörbe, és lásd meg a valódi énedet.
– Ha esetleg mást látsz, vonulj be önként a pszichiátriára.
Ne foglalkozz azzal, mit gondolnak mások, élj úgy, ahogy neked tetszik.
– Avagy hogyan váljon belőled mély önérzetes és magányos ember.
Ne érdekeljen mások véleménye, csináld azt, amit akarsz és úgy, ahogy akarod.
– Persze, nyugodtan tedd föl a lábad az előtted ülő nyakába a moziban, vagy ülj le a helyére. Kit érdekel, hogy mit gondol.
Inkább mondd meg mindenkinek az őszinte véleményedet, mintsem megjátszd magad és képmutató legyél.
– Akkor most menj be a főnöködhöz, és válogatás nélkül dobáld felé a szitkokat. Vagy veszítsd el a barátaidat, miután megelégelik az állandó okoskodásodat.
Ne akarj másoknak megfelelni, csakis magadnak.
– Ha ezt a munkahelyeden is betartod, akkor közösen kereshettek állást a nonstop őszinte barátoddal.
Mindig kövesd az álmaidat, és megvalósulnak.
– Kivéve, ha szomorúról álmodsz, mert az nem fog.
Lelj rá arra, amire születtél.
– Bízunk benne, hogy nem a tömegpusztításra.
Mindig mosolyogj, mert két ember között a legrövidebb út, egy mosoly.
– Kivéve, ha csúnya vagy, mert akkor hosszabb.
Azok akarnak ártani neked, akik irigylik a boldogságodat.
– Vagy esetleg még azok, akiknek keresztbe tettél.
Ha rendben van az életed, nem bántasz másokat. Ha jól van a lelked, nem kritizálsz másokat, ha békében vagy önmagaddal, nem ítélkezel mások felett. Ha harmóniában élsz, nem rúgsz bele másokba.
– És ha ez mind igaz rád, nem is létezel.
Elküldtem az írást a Nemzeti Netirányító Központnak, majd görnyedt háttal az asztalomra feküdtem.
– Nem lesz így előléptetés – harsogta az elnök, mire sietve kihúztam magam a székben. – Nézze meg, délután van, és csak néhány ember mosolyog – mutatott a monitorra. Fejbe csapott a düh.
– Ez a munka értelmetlen – csattantam föl –, maga sem mosolygott ma még. Elegem van abból, hogy azért, mert boldogtalan az élete, engem szekíroz. Szerintem csak a protekciója miatt nevezték ki, semmihez nem ért. Tudja mit? Felmondok! – fölpattantam ültő helyemből.
– És mégis mit kezd magával? – kérdezte az elnök.
– Követem az álmaimat – mondtam, majd a legmelegebb mosolyomat rajzoltam az arcomra. – Kisember leszek.