Ahogy kinéztem, a borús külvilág nyomasztón nehezedett rám, mintha a felhők körbe akarták volna fonni az egész vasúti kocsit, és addig szorongatni, míg teljesen elfogy bent a levegő. Izzadság hideg cseppjei csurogtak végig a hátamon, számat elöntötte a savas keserűség. Nagy volt a meleg, a kupé meg szinte tele. Fürgén lecsavartam a gondosan előkészített vízzel teli flakonom kupakját, ami alig hallható szisszenéssel adta tudtomra, nyitva az út a folyékony nektár felé.
Megdöntöttem a palackot.
A hűsítő zuhatag a számba érve jeges bombaként robbant szét, és felfrissítette minden porcikámat. Aztán visszacsavartam a kupakot, és letettem a flakont magam mellé, majd újra az ablak felé fordultam. Nem akartam tudomást venni utastársaimról. Rendszerint hoztam magammal lejátszót, hogy gyorsabban teljen az útidő, de ezúttal otthon hagytam, így nem maradt más, csak az, hogy az utastársaim beszélgetését hallgathattam.
A kupéban rajtam kívül volt egy fiatal lány, aki folyton a barátnőivel karattyolt a telefonján, egy ügynökféle srác, ki csak a laptopját bújta, és egy idősforma ősz hajú férfi. Az a fajta ember volt, aki előszeretettel beszélget ismeretlenekkel, kéretlenül megszólítja őket és el nem ereszti, amíg ki nem facsarta magából az utolsó gondolatot is.
A szemrevaló lánynak, akinek ultramodern, sejtető öltözködésével amúgy sem kellett toporzékolnia a férfiszemek figyelméért, az öreg, generációs értékrendi különbségeket magyarázott. A kis primadonna tisztelettudón állta a véleménykülönbségeket, a nagypapás okításokat, amik a régi idők fiataljait állította szembe a mostani világ könnyedén hancúrozó, sokszor céltalanul bolyongó, valóság-show karrierre áhítozó huszonéveseivel. Az ügynökféle srácot is bevonta aztán a beszélgetésbe, aki csak néha-néha nézett fel a laptopjából. Az agg férfi engem is megpróbált bevonni az eszmefuttatásba. Hiába fordultam az ablak felé, hogy a tájban gyönyörködjek, szinte éreztem magamon a tekintetét. Mágnesként vonzott az irányába, hogy legyek olyan kedves, és forduljak meg végre, de ellenálltam. A férfi aztán, mint aki megtalálta az élet elixírjét, afféle zárszóként hozzátette.
– Az én véleményem akkor is az, hogy régen más volt a világ. Az embereknek volt céljuk, hittek valamiben, és nem voltak rest odafigyelni a másikra. Ha tudtak, bizony segítettek. Nem az volt, hogy hogyan tudnék keresztbe tenni Neked, hogy nekem jobb legyen. Áh! – legyintett, majd így folytatta –, célok nélkül nincs élet, és nincs ember. A küzdés útja pedig, ami a beteljesülésig vezet, sokszor jobban fejleszt, mint azt gondolnánk – Összenéztünk a lánnyal és a laptopos fiúval, és közösen fintorogtunk a magasztos szövegek hallatán.
Ekkor a vonat megállt egy kisebb állomáson. Mindenki ülve maradt.
Először csak alig-alig piszkálta meg a kilincset, aztán nagyon óvatosan elhúzta az ajtót. Odanéztem. Egy fiú állt nekem háttal, belépett, és amikor megfordult, kételkedni kezdtem a valóságban. Az egyik lába görbe volt, mintha a térdrésznél eltörték volna, és éppen, hogy rá tudna támaszkodni. Kezei a könyökénél elválasztva két irányba álltak. A felkarja még a megszokottnak megfelelően, de az alkarja már teljesen kicsavarva. Csuklója és ujjai pedig látszólag magatehetetlenül lógtak a végtagján.
A bal szemén a szemhéja, mintha megnyúlt volna, és felhúzódott egészen a homloka közepéig. Haja alig volt, így jobban szembetűnt ez a szörnyűnek tetsző rendellenesség. Ahogy még jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy az arcának szinte egész bal oldala olyan, mintha feljebb csúsztatták volna. Borzasztó látvány volt. Az egész koponyacsontja úgy épült föl, hogy a jobb oldalon egy nagy részben kicsúcsosodott, akár a különböző űrlényeknek a fantasy filmekben.
Mindenki szótlan maradt, még az idős férfi is, a lány szokásának megfelelően a telefonját nyomkodta, de látszott rajta, hogy nincs vele konkrét célja, az ügynök pedig a laptopjába temetkezett. Elborzadva fordultam vissza az ablak felé. Nem akartam róla tudomást venni, nehogy mellém vagy elém üljön. Végül bepréselte magát velem szembe. Hátrébb húzódtam, mert a lábaink összeértek. Nem mozdítottam meg a nyakam, csak mereven bámultam kifelé, és a szemem sarából néha a fiú felé pillantottam. A kupéban egyre melegebb lett, és kortyolni akartam a vizemből. Megfogtam a flakont, óvatosan lecsavartam a kupakot, és hörpintettem egyet, majd visszatettem a kis asztalkára az ablak mellé.
A fiú ekkor hörögni kezdett. Valamiféle földöntúli hangot hallatott, és kinyújtotta bénaságtól görcsös kezét a flakonom irányába.
Talán azt hitte, hogy egyfajta ajándék, ami benne foglaltatik az utazás árában. Éreztem, hogy rám néz, de nem fordítottam felé a fejemet, csak bámultam kifelé. Ő béna ujjaival megpróbálta megfogni a flakont. Szemei kiguvadtak, mintha menten ki akarnának esni a helyükről. Nem járt sikerrel, de tovább küzdött. Ráhelyezte a kezét, először az egyik ujját, aztán a másikat. A csuklóját is ráfordította, és óvatosan húzni kezdte maga felé a palackot. Szerencsésen a jobb lábára ügyeskedte, de valahogy lebillent onnan a két ülés közti résbe. A fiú ismét megpróbálta megragadni a palackot, maga felé húzta, hogy a lábán megtámasztva felállíthassa. Torzonborz ujjai átlendíteni igyekezték a nedűt az akadályon, de egyelőre bukták a csatát. A flakon olyan volt, mint egy gödörbe ragadt autó. Félfordulatig föltornászta, de utána visszacsúszott. Aztán már két kézzel igyekezett lendíteni. Majdnem eljutott a vágyott állapotba, szinte a kezében érezhette, de újra az sajnos újra visszaesett a lyukba. Abba a kis ártalmatlan résbe, ami bárki másnak problémát sem okozna, fel sem tűnne. Csak egyszerűen átemelné, átgördítené azt a vizet, hogy végre ihasson belőle, hogy felfrissítse magát a kupé száraz levegőjében. Aztán a fiúnak új ötlete támadt. Előre és hátra mozgatta a flakont mindkét kezével. Közben hörgött, és harsogott valamit, amit csak ő értett, mint a pár hónapos kisgyerek.
Ez az, így lendületet fog kapni. Nagyon okos, gondoltam magamban. Fejemet félig a fiú felé fordítottam, folytatta reménytelennek tűnő harcát.
Aztán hirtelen megmozdult a flaska, és átért az ő oldalára. Megtámasztotta az egyik kezével, gyorsan átnyúlt felette és megtartotta. Már az övé volt.
Kifújtam a levegőt, mintha csak nekem kellett volna ennyit dolgoznom, és elégedetten néztem körbe. Mindenki a fiút nézte, aki ekkor a szájához emelte a flakont, hogy végre ihasson. Nincs lecsavarva a kupak, villant a fejembe. Ő is észrevette, ezért használhatatlannak látszó ujjait a kupak köré fonta. Csuklója teljesen behajlott, és amennyire csak bírta, húzni kezdte, meglepetésemre épp a megfelelő irányba. Elsőre nem sikerült. Pihent, hörgött, majd újra megpróbálta.
Gyerünk, forgasd még! A kupak szorítása a flaska nyakán azonban nem lazult. Nem fordultam az ablak felé, őt néztem. Erőlködött, mint egy farkas, aki a zsákmányáért harcol. Néha köhécselt, ami folyton kizökkentette. Kezében tanácstalanság érződött, de arcán elszántság torzult, a száján kifolyt a nyál. Nem fordultam el, őt nézem. Újra nekiveselkedett. Erőtlennek éreztem magam, hogy még egyszer végignézzem a szenvedését, felugrottam, hogy segítsek neki, de a szembeülő idős férfi intett, hogy maradjak. Ekkor a kupak megmozdult, és félkörnyit elcsavarodott. A fiú ujjai rendellenesen merevedtek meg, az inak jól kirajzolódtak, ahogy küzdött azért az átkozott vízért.
Gyerünk, már megvan egy kör, néhány kell még és nyílik!
A flakon alját szinte teljesen elszorította, hogy felül is kellő erőt tudjon kifejteni. Lassan forgatta, és még egy kört ment.
Fantasztikus! Elképesztő! Mindjárt jön a szisszenés!
A szisszenés, az a bódítóan kellemes hang, ami azt jelzi, hogy nyitva a flakon, és amely a frissítő nedű felé vezető hosszú út utolsó állomása. A fiú megállt, majd megpihent. Zihált, furcsa szemei összevissza forogtak.
Nem adhatod fel, gondoltam. Lehet egymásra néztünk, nem tudom. A fejét felém fordította, és én bólintottam egyet. Ekkor száját összeszorította, görcsös keze megmerevedett, használható ujjai ráfeszültek a kupakra, melynek bordázott mintázata jókora helyen nyomot hagytak a bőrén.
Elnyújtott hang volt, ahogy felszaladtak a buborékok a palack aljáról. A flakon kinyílt, víz fröccsent a földre és a srác nadrágjára. A fiú a szájához emelte, és akár sivatagi vándor mohón inni kezdett. Mindenki tapsolt, miközben a fiú, mint győztesserleget a magasba emelte a palackot. Célok, gondoltam és újra a sebesen futó táj felé fordítottam a fejem.