Az utóbbi hónapokban sajnos túlságosan sok időt töltöttem kórház közelében. És most nem az egészségügy általános állapota a lényeg, mert kórházban lenni mindenképpen gyatra érzés. Még akkor is, ha “csak” látogatóként vagy jelen. A környezet tekintetében volt jobb és rosszabb is. Maradjunk annyiban, hogy akár jobbról, akár balról, akár középről nézzük, borzasztó sok dolgunk van még.
Ahogy telnek a hetek, a lelked elkezd hozzáedződni a téged körülölelő mindennapi drámákhoz, mini tragédiákhoz. A sérülések látványa, a műtőbe vezető folyosó, a kórházi ágyon fekvő betegek, és ha érzékeny vagy az ilyesmire, beleéled magad a helyzetükbe.
És elkeseredsz, mert kezded kicsit “megismerni” őket, történeteket kreálsz róluk. Az egyikhez nem jön látogató, biztos meghaltak a barátai, a másik magatehetetlen, vajon arra gondol, hogy jobb lenne megszabadulni a kiszolgáltatottságtól. Gondolnád, aztán kiderül, hogy az első szimplán nem tartja a kapcsolatot a gyerekeivel évek óta, a haverok meg nem képesek már egyedül közlekedni. A magatehetetlennek külföldön élnek a gyerekei, és az apróság miatt, mert kórházba került, még nem jönnek haza. Viszont három nappal később már egyedül megy a mosdóba, és ez is csodálatos haladás a számára. A nővér meg is dicséri.
Viccelődnek. Már, amennyire erejükből telik.
Aztán egyszer csak megcsörren a telefon. A fia van a vonalban. Néhány válaszból kiderül, a fia van a vonal túlvégén. Semmi érzelgősség, pusztán általános dolgokról esik szó, de megtudjuk, a férfi régen kamionos volt. De azt hiszem, lehetett volna akármi más.
Letették. Csend lett a kórteremben.
Pedig ez szokatlan volt, hiszen a fájdalmas nyögések, a szenvedések hangja, a nyomor vagy a betegségek, a kórházi élmények kivesézése mindennapos morajnak számított. Ránéztem az idő bácsira és azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejében. Pontosabban azon, én mire gondolnék.
Másként kellett volna csinálni mindent. A régi harag milyen keveset érhet ilyenkor a hatfős kórteremben, ahonnan lehet, csak egyfelé vezet az út. Ha évekkel ezelőtt máshogy dönt, ha nem makacskodik, vagy többet tesz, most nem marná a magány a fizikai fájdalmon túl.
Mit mondana a fiának?
Bocsánat, hogy eltűntem. Ne haragudj, hogy nem próbálkoztam. Én is hibáztam, nem csak anyád. Szeretlek, de nem tudtam kimutatni?
Ki tudja. Az is lehet, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Hogy nem hibázott akkorát, és ahogy az lenni szokott, nem csak rajta, egy emberen ment el a párkapcsolat.
Viszont egy mondatot biztosan nem mondana: Bárcsak többet dolgoztam volna…
Egy gyors lájk belefér, hogy ne maradj le a következő cikkről?
Akkor... >>> Kattints ide <<<
Legyél hipnotikus csábító! Avagy a vágyfokozás 52 kevésbé ismert módszere;)
Kommentek