A teszt pozitív lett – mondja egy nő. Erre én hogyan feleljek? Örömmámorban úszó hurrával? Aggodalommal keveredő várakozással? Vagy halálfélelemmel? Melyik reakció következik? Attól függ, ki az adott hölgy. Mert, ha egy vizsgabiztos, aki így közli, hogy a több éven át tartó, olykor éjszakákon átívelő tanulássorozatok végre kézzel fogható értelmet nyertek, és diplomával a kezemben távozhatok, igencsak indokolt az ünneplés. Ha a barátnőm ekképp adja tudtomra a terhességi teszt eredményét, mely rávilágít a tényre, hogy hamarosan gyerekszoba építés és babaruha válogatás elé nézünk, abba könnyedén belefér az aggodalom és várakozás együttes érzése. Nem beszélve arról a drukkról, ha egyébként eme bejelentés előtt szándékoznék szakítani vele. És ha egy onkológus doktornő mondja ezt, miután kielemezték a belőlem kiműtött néhány centiméteres szövetmintát, akkor a lidérces árnyak győzedelmeskednek, és szabaddá válik az út a halálfélelem számára.
A vizsgabiztos esetleg egykedvűen mosolyogva, szárazan gratulál a teljesítményemhez, ha szimpatikusnak talál, megkínálhat egy-két biztató szóval. A barátnőm arca felragyog, amikor közli a mindent elsöprő hírt és fürkészi a pillantásomat, vajon én is olyan boldog vagyok, mint ő. De ha harcban álltunk, és kapcsolatunk a szikla szélén egyensúlyozott, vajon ez a hír a megmenekülés irányába húzza, vagy a mélybe taszítja azt? És a pozitív lelet ellenére a daganat kezelhető lehet, nem adhatom föl a reményt még ha ez a sejtburjánzás korántsem jó indulatú, sőt, már – már aljas szándékú velem szemben, amellyel a doktornő is tisztában van. Ennek ellenére lelkileg messze helyezi magát tőlem, hogy csak egy testet lásson, gyógyításra váró szervezetet, nem egy hús vér embert, mert abba az ő lelke is beleremeghetne, ezért lassan beszél, mintha paragrafusokat olvasna fel. Sietve közli a tényt, az ajánlott kezeléseket, és már megy is a következő pácienshez, hogy koromfelhőket vagy épp napsütéses eget fessen a számára.
Zavarjon, hogy a vizsgabiztos nem örül velem, a kedvesemet hibáztassam, amiért félek a felelősségtől, haragudjak, mert nem tölthetek órákat az orvossal, míg minden kérdésemre megválaszolja?
Nem. Irány a perspektíva. Hogy én elsősorban magamnak vagyok fontos. Hogy a vizsgára én tanultam hónapokon át, ezért képesnek kell lennem arra, hogy segítség nélkül is örüljek a saját sikeremnek. Hogy odafigyeljek a barátnőm érveire, hogy ne csak halljam, hallgassam is őt. És hogy tudjam, az orvosnak én csak egy vagyok, egy a megszámlálhatatlan megmentésre váró betege közül.
És persze lehetek önző is. Hogy látni akarom, hogy a vizsgabiztos elismeri a tudásomat. Nem érdekel a barátnőm vágyakozása, és kikövetelem, hogy az orvos messze rám fordítsa a legtöbb időt.
Mert ez is egy perspektíva.