Mindenki a maximumot szeretné kihozni a gyermekéből. Látni akarja a sikereit, a fejlődését, megélni a legszebb pillanatait. És néha, amikor úgy érzi leveszti az irányítást, tudni, hogy merre tovább. Milyen döntést hozzon, amivel hosszútávon segítheti a gyermeket? Küldje el sportolni, annál jobbat nem tehet. 25+ év sportolás, és jó 12 év versenysport (futás) tapasztalati következnek.
Ha egy valóban hozzáértő, és pedagógiailag is toppon lévő tanárhoz, edzőhöz kerül, azzal már nyer. Egyrészt, mert belép az életébe egy mentor, aki nem a szülő, és képes lehet kívülállóként a helyes útra terelni a gyermeket, ha szükséges. Maga a társaság, főleg ha versenysportról beszélünk, támogató lehet. Olyan közösség alakul ki a sok közösen eltöltött edzés és versenyidő alatt, ami akár korosztályokos különbségeket is eltüntethet. Ezzel újabb mentorok, újabb semleges segítők léphetnek be a gyermek életébe. Már csak azért is, mert a közösség “kilöki” magából azokat, akik nem a versenysport szerinti értékrendet követik. Így azok, akik esetleg rossz felé vinnék a gyereket, eltűnnek a társaságból.
Szerintem az egyik legfontosabb lecke a sporttól. Tudjuk, hogy az élet ilyen. Sosem nyeretsz mindig és sosem veszítesz mindig. Azzal formálódsz, hogyan állsz fel az ütésekből. És a sport, ha megadod neki az esélyt, megtanít erre. Ha nem sértődsz meg a gyerek helyett, ha nem nyert, hanem arra ösztönzöd, tegyen meg többet, és próbáljon önmagához képest fejlődni. Ha jó szakemberrel dolgozik, ő is segít neki ebben. És ez akkor is így van, ha nem az adott sport szuper – tehetsége.
Ez furcsán hangozhat. Én úgy érzem, az embert a legjobban azok a szituációk minősítik, hogyan viselkedik akkor, amikor veszít, és hogyan amikor nyer. A versenysportban megtanulhatja a gyerek, hogyan fogjon kezet a győztessel, és azt is, hogyan kezelje a sikert anélkül, hogy elszállna magától. Mert, ha az utóbbi megtörténik, hamar rájön, megbünteti az élet azzal, hogy a következő versenyt már nem nyeri biztosan.
Ez a szülőknek a lecke. Nem szabad, hogy csak a győzelem és a másik gyerekekkel való összehasonlítás legyen a fő motívum. Ne azért járjon el, hogy majd bajnok lesz. Arra kell rávenni, hogy szeresse, legyen kedve csinálni, és ha nem is lesz bajnok, attól még egy egészséges, sportot tisztelő, a sikert elismerő felnőtt igen. Azt kell figyelni, mosolyog e, élvezi e, amit csinál. Ha igen, nem számít, hogy hányadik helyezett. Persze, lehet neki keresni esetleg egy másik sportot, de a sikeresség másodlagos lehet, ha a mosoly ott figyel az arcán, amikor éppen az adott tevékenységet végzi.
Tegyük fel, hogy a gyerek szuper – talentum. Könnyedén nyeri a versenyeket, mert a többiek gyengébbek. Mindenki boldog. Aztán kikerül egy komolyabb mezőnybe, és lehagyják. Összezuhan, kiborul, és nem föladja. Ha a te gyereked a sikeresség mintája, az nagyszerű, de figyeld azt, kérdezd meg az edzőt, mennyit kell küzdenie a győzelemért. Nem e véletlenül a többiek gyengébbek. A tehetségeknek is embertelen mennyiséget kell dolgozniuk, ezért ezt kell elismerned. A munkát. Éppúgy, ahogy a gyengébb helyezések esetén is. Azt kell nézned, mennyit tett bele, mennyit javult magához képest, hova juthatna el. Ha biztatást kap egy – egy gyengébb szereplés után, amelyen látszott, hogy küzdött a jobbért, akkor újra mosolyogva folytatja majd.
És ez neveli őt igazán.