Mérges vagyok a férfiakra annak ellenére, hogy én is az vagyok. Persze nem mindegyikre, de arra, aki féltékenységből vagy a szakítás miatti fájdalomból másokat bántalmaz, rosszabb esetben megöl, azokra különösen. Nyilván önmagában a gyilkosság is bűn, de, hogy valakinek ez a megoldása erre a problémára…különösen kiborító. Mivel nem kerestem meg kriminálpszichológust, hogy az elkövető fejében, aki általában szörnyű tette után önkézzel akar véget vetni az életének, mégis milyen folyamatok játszódhatnak le, azt vesézném ki, hogy egyáltalán ez a megcsalás dolog mennyire érdekesen alakul az emberek fejében.
A legszebb egyébként a lelki kapcsolatnak beállított megcsalás. Amikor azzal tisztáznánk magunkat, hogy nem volt fizikai kontaktus. És annak nincs befolyása a családi, partneri életünkre? Hogy a francba ne lenne. Ezt senki ne akarja bemagyarázni. Hallottam bőven férfitársaságban a nagyzolást, hogy mit tennének az újdonsült pipivel az irodában, de, ha az asszony megcsalná őket, akkor aztán lenne nemulass. Továbbmegyek. Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy milyen hibákat követtem el, hogy mikor tettem kevesebbet az elvártnál, mikor rosszat, de azt sosem másokon akartam leverni, hanem magamon.
És mi van akkor, ha egy nő lép félre? Megbélyegzés, leszajházás, hatalmas fölháborodás. Társadalmi szinten is. Mert mégis hogy képzelte?
Az asszony úgy képzelte, hogy neki is kell az odafigyelés. Hogy neki is kell a bók. Hogy neki is kell a törődés.
Nincs statisztikám, de klasszisokkal kevesebb lehet azon nők száma, akik mindenféle átgondolás nélkül, pusztán élvezetből vetik oda magukat szabad prédaként mindenkinek, miközben otthon a férjük egyébként a tőle telhető legtöbbet adja meg nekik. Na, jó legyen olyan 80% a teljesítménye. Csak, hogy tiszta legyen, nem pénzt, hanem figyelmet, odaadást, törődést. Az a baj, hogy a férfiak többsége mindent a pénzzel azonosít. Ha befizettem ezt, elvittem ide-oda, akkor azzal el van intézve. Akkor már én vagyok a “Jani”. A jófiú. Pedig egy valamire való nőnek csak a vagyon nem elég. Ha meg igen, akkor ne nagyon csodálkozzon a férfi, ha másfelé kacsintgat a választottja.
Hogy ez fáj? Hogy ez zavaró? Persze. De talán nem a szeretőn kell ezt leverni nem? Sem megfenyegetni, sem lelőni, sem akkor keménykedni, amikor már egyébként elment a hajó. Hanem dolgozni a kapcsolaton és változtatni. Ha meg nem megy, tisztelve a közös éveket, elválni egymástól földbe döngölés nélkül.
Persze a sértettség elborítja az agyat, olyankor csak a legerősebb jellemek képesek tükör elé állni, és azt mondani:
hogy nem voltam otthon eleget,
hogy birtokolni akartam a másikat,
hogy nem törődtem eleget a családdal,
hogy nem voltam hajlandó igazán változtatni,
hogy csak lelkifurdalásból vettem nagy ajándékokat, mert el akartam nyomni a bennem rejlő mocskot,
hogy csak annyit változtattam a bajban, amennyi még épp kényelmes volt,
hogy tudtam, vékonyabban/piálás nélkül/többet adva magamra jobban tetszenék a páromnak, de szartam az egészbe,
hogy valójában meg sem próbáltam.
De utána odamondani, sértett hiúságod kifejezéseként fenyegetőzni, felsőbbrendű dumákat előadni, abban már jeleskedsz. Vagy épp puskával agyonlőni a haragosaidat, majd magaddal is végezni?…A leggyávább dolog a világon.