Amióta az emberiség számára megadatik a plasztikai műtétek lehetősége, nők és férfiak előszeretettel dacolnak az öregedéssel, vagy alakítanak át testrészeket nagyobbá, kisebbé, szélesebbé, keskenyebbé. A sebészek pedig minimális kockázat mellett végre is hajtják a kívánalmakat. Ha a mellekről beszélünk, a legtöbbször nagyobbító műtétekre neveznek be a nők életkortól függetlenül. A kérdés, megéri –e a vesződséget, vagy a férfiak inkább a természetesre voksolnak? Elsőként egy örök igazság: ízlések és pofonok különbözők. És egy még örökebb igazság: a nő akkor boldog, ha szeretik. Folyománya. Ha szeretik, nagyobb eséllyel fogadja el magát olyannak, amilyen, és nem járja át gondolatait a folyamatos önmarcangolás. Ettől függetlenül még egy elégedett nő is vágyhat a még tökéletesebbre, és ezzel nincs is baj. Ha az egészsége megengedi, és belefér az otthoni kasszába, miért ne élhetne a plasztikázás lehetőségével, hogy megállíthatatlannak érezze magát, és tűztáncot járjon benne az önbizalom?
A plasztikázott mell, ha igényesen készítik el, impozáns látványt nyújt. Ez vitán felül áll. Kimagasló előnye, hogy a melltartót levéve is a helyén marad, nem csúszik le. Az esztétikai dilemma akkor jelentkezhet, ha a plasztika után két túlduzzadt, merev góc feszül a nő mellkasán. Vagy akkora teremtmények keletkeznek, amelyek összeérésük okán egész nap csókolgatják egymást. A férfiak többségének az sem vonzó hosszútávon, ha egy szenvedélyes pillanatban akár belefulladhatnak a mellállományba. Ahogy a mellméret ecsetelésénél írtam, az összkép a döntő. Ha a plasztika után a nő alkatához ízlésesen aránylik a mellmérete, akkor arra jó szívvel bólintunk. Az extrém eltérés azonban fájó lehet, még akkor is, ha előszeretettel mutogatnánk a társaságban, a baráti körben a „csajunk” új szerzeményeit, mint a vadonatúj felniket a sportkocsinkon. Szimpatikusabban megfogalmazva: büszkélkednénk a barátnőnkkel. Sajnálatos, egészen sok pasinál érezhető az autós hasonlat valósága, és ami még elkeserítőbb, hogy egyes lányok milyen könnyedén és előszeretettel asszisztálnak a kerékszerephez.
A nő nem csupán esztétikai élmény, szobor, amit a férfi közelebb merészkedve körbetapogathat. Az érzelem, az érintések varázsa legalább annyi csodát idéz, mint a látvány. És itt már érvényesülhet a mű és a természetes közti különbség. Legalábbis annyiban, hogy az érzelmek átadását, a tapintás izgalmát egy valamirevaló férfi nem egyoldalúan szeretné megélni. Látni akarja, hogy hatással van a partnerére az, amit a mellével tesz. Tehát, ha választani kéne egy tökéletesen hegyesedő, ámde „érzéketlen” idompár, és egy természet adta, a gravitációnak engedelmeskedő, érzékeny mellállomány között, a férfiak többsége valószínűleg az utóbbira szavazna. Az más kérdés, hogy a plasztikázott mell nem lesz érzéketlenebb a valódinál. A hangsúly azonban a nőn van. A kétféle mell tapintása nyilvánvalóan eltér, azonban, ha a partnerünknek örömet szerezhetünk, akkor majdhogynem lényegtelen a plasztika és természetes közti különbség.