Szeptember, az ősz kezdete, mindenkinek mást jelent. A természetnek, fehér takaróba bújva egy hosszabb fagyos álom közeledtét, a felnőtteknek a nyári szabadságok utáni keserű visszatérést a szürke munkahónapok egyhangú dallamához, a gyerekeknek az iskolapad lábzsibbasztó markolását.
Ez a szoros kötél várt egy alig hatéves, belvárosi, copfos kislányra is, kinek arcát bájos összevisszaságban megannyi csokoládébarna szeplő borította, és huncutul vigyorgó kék szemével, valamint csintalan csacsogásával bárkit levett a lábáról az óvodában. Ha valami rosszat csinált, egyszerűen csak kihúzta magát, karjait széttárta s ennyit mondott. „Én nem tehetek róla. Rosszak a génjeim”. Volt kitől tanulnia. Ezeket Apja szokta mondogatni otthon, amikor ki akar bújni a felelősség alól. Az önmenekítő szlogen így gyorsan átragadt a csöppségre is. Sajnos Apja bájossága jóval kisebb méreteket öltött, ezért nem nagyon tudta már meghatni feleségét az ilyesféle védekezéssel, de lányának ez annál jobban ment. Áradoztak is róla az óvónők, szülei pedig extra bánásmódot élvezhettek. Korábban vihették be, később hozhatták haza, minden az ő igényeik szerint alakult. De Az Apa új munkát kapott, olyat, amit nem lehetett visszautasítani. Költözni kellett, pont azon a nyáron, amikor a pici lányra az iskola várt. Mindent Maguk Mögött hagytak. Barátokat, ismerősöket, óvónőket, protekciókat, az addigi életüket.
A kislányra az első iskolai nap gyomorszorítóan hatott. Már az egész éjszaka olyan forgolódással telt. Az ágy alatti szörnyek szüntelenül járták tűztáncukat, melyeket csak az anyai ölelés tudott lehűteni, vagy épp kínzó kacajuk zaját csillapítani.
A reggeli nap, görbülő szájjal köszönt a gyermekre, s bár Édesanyja feladatról feladatra libbenve mindent elkészített, a kislány lelkére így is fojtó köd nehezült, ami a torkában apró gombócként szorította őt.
Apukája derékfájós éjszakából ébredt, ágytól gyűrt arca mégis mosollyal fogadta a kis elsőst. Leguggolt hozzá, és nyugodt kezével megsimította a lányka nóziját. „Az első nap mindig nehéz. Majd holnap már jobb lesz” – mondta neki búgó hangon. A gyermeknek másodperceknek tűntek csupán, de már ott is álltak apjával az iskola kapui előtt. Ahogy a szürkén előtte magasodó fantáziátlan épületre tekintett, úgy érezte, mintha kötélhúzó-versenyen lenne, melynek egyik végén apja, másikon az a hatalmas otromba torony ágaskodott. Utóbbi győzött és lélekölő diadallal beszippantotta őt.
Az első órán a bemutatkozásra került sor. A tanárnő végig kérdezgette a gyerekeket. Kit hogy hívnak, hány éves, van –e testvére, kutyája, macskája, és így tovább. A gyerkőcök közül sokan lelkesen válaszoltak a tanárnő kíváncsiskodásaira, azonban amikor a kislányhoz ért, aki talán még fel sem ocsúdott az ágy alatti szörnyek elleni éjszakai csatából, meredt ajkakkal ámult a tanárnőre.
– Téged kérdezlek. – mosolygott rá a hölgy, és megkérdezte még egyszer. – Hogy Hívnak? Mi a neved? – A kislány ajkai azonban zárva maradtak. Egy elcsukló hang sem csúszott ki köztük. Csak ült egyszerűen, karjait maga előtt összekulcsolva, és egy szót se volt hajlandó kinyögni. – Hogy hívnak picim? – tette fel újra a kérdést a tanárnő, s közben leguggolt a gyermek mellé. Megértő kedves mosollyal figyelte a szeplős kis hercegnőt, de nem tudta szóra bírni. A többi gyerek már susmorogni kezdett, ami a kislánynak fülsértően hangos morajnak tűnt, ráadásul a tanárnő pillantásai is egyre égetőbbnek látszottak. Visszakívánkozott az ágyba. Azok a szörnyek nem is olyan félelmetesek – gondolta. Néhány gyerek közben kuncogni kezdett. A tanárnő csitította őket.
– Nem nevetgélünk – mondta, majd visszanézett a kislányra. – Nem baj, majd holnap – mondta és felegyenesedett.
A szünetben pár gyerek elment a kislány mellett, aki ülve maradt. Néhányan odaszóltak neki.
– Szia, majd holnap, Zoli vagyok – kuncogott az egyik.
Az utolsó óra testnevelés volt. A gyerekeket felsorakoztatták az udvaron.
– Játszunk egy kicsit – mondta a tanár. – A feladat rendkívül egyszerű. Egy kört kell megtennetek, alig lehet 200 méter. Aki elsőnek ér vissza hozzám, az kap valamit. Sípszóra indulunk. – mondta, és szinte azonnal bele is fújt. A kicsik, voltak vagy harmincan, irgalmatlan lendülettel vágtak neki a körnek.
– Vigyázzatok egymásra! – kiáltott utánuk a tanár, de szinte feleslegesen. A szeplős kis hercegnő hátul futott, nem szeretett volna elesni, de néhányan pórul jártak nagy igyekezetükben. A kislány egyre előrébb került, a fiúkat is megelőzte. Felnézett, a félkör már megvolt, de a tanárt még nagyon messzinek érezte magától. Beérte az első gyereket. Zoli volt az. Melléért, lehagyta. A tanár egyre közelebb látszott, lepillantott a földre, majd vissza, a tanár még mindig messze volt. Túlságosan messze. A kisfiú mögötte loholt, léptei nem távolodtak, sőt, egyre közelebb hallatszottak. Valahol a távolban kiáltozott valamit a tanár, de ő nem hallotta, nem értette, újra a földet bámulta. Hirtelen feltűntek előtte az éjszaka szörnyei, hogy kerülhettek ezek most ide – gondolta. A Szörnyek előtte futottak. Mintha épp előle menekülnének.
– Most utolérhetem őket. Eltaposhatom – gondolta. Szájában összefutott a nyál, a mellkasa egyre melegebb lett, és egy érthetetlen bizsergés futott át a hátán. Beérte a szörnyeket, minden lépéssel eltaposott egyet, akik apró jajgatással szertefoszlottak úgy, mint egy számítógépes játék nevetséges figurái. Ekkor mintha Édesapja nyugodt keze a hátát érintette volna, libabőr futott végig rajta, majd úgy látta, anyja suhant el mellette, mintha azt mondaná, „gyere nincs már sok hátra”. Ekkor feltűnt a legnagyobb szörny előtte. Csúnya zöld nyálkás teste, és goromba morcos ábrázata volt. Aljas mosollyal az arcán nézett vissza rá. Most visszavághat neki, végleg megszabadulhat tőle – gondolta. Pár lépés, néhány aprócska lépés. Szülei ott voltak, de már nem látta, csak érezte, ahogy végigszalad benne anyja lendülete és apja csendes szavai. Az utolsó szörny mintha kiáltana.
– Állj meg! Állj meg! – Ugrott egyet, hogy elérje, de csak egy hatalmas alakba botlott. Fölnézett, a tanár volt az…
– Nyertél. Hogy hívnak? – kérdezte a kislányt a tanár, de a pöttöm gyermek nagyon zihált, nem tudott válaszolni. Becsukta a szemét, kissé legörnyedt. Hunyorogva nyitotta ki újra, és látta a szörnyet a földön. Eltaposta az utolsót is, viccesen összenyomorítva feküdt előtte.
– Virágnak – válaszolta lihegve, miközben a tanárba kapaszkodott.
– Nagyon szép neved van. Ügyes voltál. Kaptál egy nagy piros pontot – mosolygott rá a tanár. A kislány hátra fordult. Zoli csak akkor ért be a célba, a többiek közül sokan a kör felénél sétálgattak. A kisfiú odasétált hozzá levegő után kapkodva.
– Hogy csináltad? Hogy tudsz ennyire futni? – kérdezte. A kislány vállat vont, de Zoli nem hagyta annyiban. – Megtanítasz majd engem is, hogy ilyen gyors legyek? – Virág, ahogy annak idején az óvodában, széttárta a kezét, és ennyit mondott.
– Majd holnap.