Amikor szülők vérre menő vitába kezdenek gyereknevelési témában, általában a végletek merülnek fel. Azon túl persze, hogy mindenki a saját igazát bizonygatja, amelynek oltárán a szülők versenyre kelnek, kinek van több gyereke, (mert az automatikusan jobban ért a gyerekneveléshez, ugye?), vagy ki milyen iskolát végzett. Ha látnak egy anyukát/apukát, aki a boltban elgyengülve megvesz egy drágább játékot a gyerek nyavalygásának köszönhetően, miközben láthatóan figyelmen kívül hagyja a szülei kéréseit, sőt látszólag a gyerek irányítja őket, hamar megbélyegzik az anyát/apát, hogy túl megengedő, avagy liberálisan neveli a gyerekét. És van a másik véglet, ahol meg vasszigor van, és kuss a neve a gyereknek.
Mindkét tábornak vannak szószólói. Engem viszont a leginkább az bosszant, hogy miért beszélnek keveset a középútról?
Miért ne létezne egy köztes megoldás, amiben a gyerek kap szabadságot, de keretek közé is van szorítva? Miért ne lehetne partnerként kezelni úgy, hogy közben érezze, a szülő fogja a gyeplőt? Miért ne kaphatna iránymutatást és betartandó szabályokat, hogy közben nem érzi elnyomva magát?
A gyerek próbálkozni fog, kitolja a határokat, ameddig csak lehet, ez így természetes. Vizsgálja, melyik hiszti, követelőzés válik be a szülőknél, kit hogyan tud befolyásolni az éppen aktuális célja érdekében. Nem szörnyeteg, csak gyerek, és őszintén szólva, ehhez hasonlókat a felnőttek is csinálnak. És ha nem teszi azt, amit a szülők mondanak, az nem egyenlő azzal, hogy mindent megengednek neki.
A régen minden jobb volt effekt.
A vasszigor mellett érvelőket – akik szerint persze régen minden jobb volt – szokták leszerelni azzal, hogy amikor ők voltak kicsik, biztosan számos csínyt követtek el, legalábbis előfordult velük, hogy a szüleik tudta nélkül tettek valami rosszat.
A válaszuk erre általában az, hogy nyilván, de akkor kukoricán térdeltek, sarokban álltak, pofont kaptak, leszállt a fejük, és emiatt persze legközelebb jól meggondolták, érdemes e kockáztatni. Bezzeg a megengedő nevelés miatt a mostani gyerekek szarhatnak az egészre. Majdhogynem meg is dicsérik őket a csínytevésekért, legyintve az egészre, mondván, gyerekek.
A megengedőbb elveket vallók pedig azt mondják, a gyereknek mindenhol viselkednie kell. Szegénynek tanulnia kell, iskolatáskát cipelni, komoly elvárások között harcolnia, megfelelnie. Miért szóljanak rá minden apróságért?
Az Aranyközépút.
A gyerek vágyik arra, hogy megfeleljen a felnőtt elvárásainak. Szerintem a szülőn múlik, mit hoz ki a gyerekből. És felismeri e, hogy a gyereke mire képes.
Mert sokra képes.
Ha emberszámba veszik, ha lehetősége van a döntésre, a választásra, miközben megtanulja, hogy tennie is kell érte, az véleményem szerint segíti a későbbi emberi kapcsolatait.
Mire gondolok?
Például arra, hogy nem kap meg mindent, amit kiejt a száján, és értékelhető magyarázatot is kap rá, hogy miért nem. Vagy ha csak 1 ajándékra van keret, akkor ő dönthet arról, melyiket választja. Hogyha többszöri kérésre sem pakol el maga után, akkor addig nem kezdhet bele a következő kívánságának teljesítésébe, míg rendet nem rakott. Legalább egy kicsit.
Ha megszokja, előbb erőfeszítéseket kell tennie, azért, hogy a nagy kérések teljesíthetőek legyenek, az biztosan hasznára válik később. Vagy akár az is, ha a szülő ki meri mutatni, hogy nem egy robot, aki őt szolgálja, miközben azt lehet a fejéhez vágni, amit a gyerek akar, ha éppen nem tud neki azonnal rendelkezésre állni, hanem egy emberi lény, akire számíthat ugyan, de bizonyos tetteiért neki is felelősséget kell vállalnia.
Persze, nem hosszas magyarázatokra, fejtágításokra gondolok, de nem is egy “mert én vagyok a felnőtt és ezt mondtam”, vagy jól fölpofozlak, aztán elérem, hogy úgy csinálj mintha egyetértenél velem típusú konfliktusrendezésre.
Az akaratérvényesítés korát éljük, ahol mindenkinek mintha nonstop le kéne gyűrnie a másikat, és az a győztes, aki nagyobb arccal tud üvölteni a másikkal. Főleg, ha közben nincsenek érvei. Mindenhol előjön a “csak azért is az lesz, amit én akarok” elve, ami néha a másik fél igényének, kérésének semmibe vételét is magával hozza. Ha valakinek ellenvéleménye van, az meg automatikusan hülye. És ezt a gyerekek hallják, látják. Utánozzák.
Ha sokat beszélsz problémákról, panaszkodsz mindenkire, zsörtölődsz, azt a gyerek is átveszi. És mivel nem érti azokat az apróságokat, amelyek a mondandód mögött vannak, vagy nem ismeri azt az adott élethelyzetet, rátesz egy lapáttal, hogy a felnőttnél is felnőttebbnek tűnjön.
Szerintem a legjobb, ha figyelmet adsz, de kérsz is, ha határokat szabsz, de nem követelsz, és ha hagyod, hogy a gyerek gyerek lehessen.
Egy gyors lájk belefér, hogy ne maradj le a következő cikkről?
Akkor... >>> Kattints ide <<<
Legyél hipnotikus csábító! Avagy a vágyfokozás 52 kevésbé ismert módszere;)
Kommentek