A minap néhány kihagyott év után ismét élvezhettem egy vérvétel kellemetlenségeit. A rendelőben ücsörögve irigykedve figyeltem a lecsapolás utáni arcokat. Nők, férfiak jöttek sorban, szorították az alkarjukat, ott azon a piciny ponton, ahol a tű a vénájukba hatolt. A padra huppantak és bámultak maguk elé, az erősebbek a rendelőből kiérve egyből rendezték a számlát a recepciós pultnál…
Pillanatok múltán egy férfit dob be az ajtó, becsukja maga mögött, majd határozottan az eligazítóhoz sétál, már – már arrogánsan kezeli az ügyintézőt. Neki aztán bizton nem lesz gondja. Megkapja a papírkáját, kitölti. Közben szemrevaló nő libben ki a vérvételi helyiségből. Lazán tartja a vattát a karján, még mosolyog is. Mindketten megnézzük a másik férfival, miközben persze ki is húzzuk magunkat. Egyszerre szólítanak mindkettőnket, és amikor fölállunk, a nő a helyünkre telepedik. Két külön szobába vezetnek bennünket.
A nővér előkészült a procedúrához.
Nevem? Ádám.
Remélhetőleg nem vagyok babonás, mert én vagyok ma a 13-dik. Nem vagyok az.
Ha van vizeletminta, rakjam le az asztalra. Kicsomagolom, olyan óvatossággal, mintha karikagyűrűt rejtene az a kis tégely, majd az asztalkára rakom. A nő fölcímkézi. Szerencsére ő csinálja, mert én nem érzem a kezem. Az mondjuk jobb hír, hogy az övé nem remeg.
Kötés a felkarra, szorítsam ökölbe a kezem. Jobbra nézek, hogy ne lássak semmit. A kémcsöveket se. A falat bámulom. Fertőtlenítő.
Szúrás lesz – mondja a nő.
Lett, tulajdonképpen fájdalommentes, de az idő mégis makacsul vánszorog, mint a sértett kisgyerek, aki nem kapta meg, amit akart.
Izgulok? – kérdezi.
Nem vészesen – válaszolom szilárd hangon és a telefonomat nyomkodom, úgy teszek, mintha érdekelne. Csak sajnos elfelejtek lélegezni.
Kész vagyunk – mondja.
Én biztosan – gondolom.
Szorítót kapok. Még mindig benntartom a levegőt.
Mehetek, vagyis mehetnék…
Felállok, de azok a furcsa tárgyak úgy forognak, meg émelygek is.
Leültetnek, aztán már fekszem.
Vizet kapok, végül föltápászkodom.
Kisétálok, mint aki a nyaralását tölti és kezében koktél szorongat. A másik férfi a padon összegörnyedve ül, arca hulla. A nő, akit korábban néztünk már indulásra kész ábrázata pacsirtamező. Leroskadok a pasi mellé. A nő után sandítunk, mintha mindkettőnket egyszerre hagyott volna faképnél. Elenged egy félmosolyt az irányunkba, aztán kilibben az ajtón.