A szülők imádják a gyermeküket, ő a kincsük, a legfényesebb csillag az égen, a legügyesebb és a legtehetségesebb. Hogy miben? Természetesen mindenben. Már, ami a gyerek felé mutatott reakciót, kommunikációt illeti. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az vagy hülye vagy nem látja meg benne a tehetséget, esetleg irigyli tőle, ne adja ég nem ért a szakmájához.
Vissza az iskolapadba
Nincs ember, akit ne ért volna csalódás, bántódás az iskolaévek alatt, és ne találkozott volna valóban hülye tanárral, akiről lerítt, az a fő célja, hogy megalázza a gyerekeket. Utólag ezt könnyű belátni, de gyerekfejjel tragikusan, szorongva éli meg az ember. És, ha a gyerekedet bántják, azzal pokoli nehéz higgadtan viselkedni. Ez vitán felül áll.
Viszont.
Ahogy az sajnos sokszor előfordul, a gyermekét védelmező szülő képes addig elmenni, hogy egy – egy rossz jegyért nem a gyereket, hanem a tanárt hibáztatja. Ráadásul a gyerek füle hallatára, aminek köszönhetően nyilván felbátorodik majd a kicsi, hogy így egészen könnyen “átkenhető” a felelősség a tanárra. Vagy bárki másra
Nem kétséges, hogy bőven akadnak tanárok, akiktől falra mászna az ember, de azért azt is be kellene látni, hogy attól, mert valaki megkövetel bizonyos szintet, figyelmet, tudást, amihez a gyerek nem tud alkalmazkodni, azért nem csak és kizárólag a tanárt kell felelőssé tenni. Pláne nem a gyerek előtt, a szájába adva a lehetőséget, hogy másra háríthatja a felelősséget.
De, hát olyan ügyes
Tételezzük fel, hogy a gyerek készít egy rajzot órai munkára. A tanár “leszólja”, ami valójában annyit jelent, hogy megmutat egy másik perspektívát, vagy segíteni próbál, esetleg fejleszteni egy bizonyos területet, amelyet fontosnak vél. A gyerek elégedetlenül, már-már feldúlva megy haza, mégis hogy képzeli, elcsúfította az ő mesterművét. Anyuka, apuka, nagymama, bárki a családból megnézi, és hát láss csodát, a tanár hülye, mert az a rajz valóban korszakos alkotás.
És sajnos még csak utalás sem hangzik el arra, hogy a tanár véleményét is érdemes lenne megfontolni. Ami nem egyenlő azzal, hogy a gyerek nem tehetséges, vagy nem rajzol ügyesen.
Biztasd, de tartsd a földön
Persze, sarkított volt az előző példa, és nem arra céloztam vele, hogy döngöld a földbe a gyereket az ambícióval együtt. Biztasd, de mutasd meg, hogy a vélemények és a tanítások sokrétűek, és még a zseniknek is szükségük van a gyakorlásra. Nekik is volt tanítómesterük, ők is szenvedtek a sikerért, és leginkább megdolgoztak érte. Kaptak negatív kritikákat, de képesek voltak abból is tanulni.
Fantasztikus, ha kimagasló a teljesítménye valamiben, főleg, ha olyanban, amiben te gyengébb voltál gyerekkorodban, de jobban jársz, ha úgy biztatod, hogy közben a földön tartod őt
Csodálatos, ha hazaérve a biztonság fészkében érzi magát, ahol mindig megvédik a külvilág démonaitól, viszont, és ebbe fájdalmas belegondolni, egyszer elhagyja azt a fészket, és akkor lehet nem bír el a sok bírálattal. A ténnyel, hogy nem minden lesz azonnal jó, amit csinál.
Önbizalom vs. nagyképűség
De mi lesz a gyerek önbizalmával? Mindenhol negatív kritikát kap, akkor otthon se legyen nyugta? Szerintem nem kell ilyen drasztikusan hozzáállni a dologhoz, mert egyrészt azzal, hogy megerősíted, ha valamit jól csinált, viszont segíted őt, hogy képes legyen befogadni a kritikát semmiképp sem teszel rosszat. Ráadásul, ha remek munkát végzett, minden tőle telhetőt megtett, és a tanár esetleges véleményét is megfelelően kezelte, akkor csak azért nem kell “belekötnöd”, hogy azt érezze, neked semmi se jó. Mert akkor meg az otthon sem felelek meg érzés uralkodhat el rajta. Partnerként kell bánnod vele, akitől valódi segítségre számíthat. De ha csak folytonos pozitív visszacsatolást kap mindenre, amit kiejt a száján, akkor szerintem nagyképű felnőtt válik belőle, aki a legenyhébb kritikától vérig sértődik.
És mi köze van a gyereknevelésnek az X-faktorhoz?
Megszokott, hogy tömegek jelentkeznek, és az első adások többnyire azokról az emberekről szólnak, akik a legbénább előadásokat produkálják vagy kiakadnak, mikrofont dobálni, üvöltöznek a zsűrivel stb. Nyilván ez egy show, szóval aszerint kell vizsgálni. Viszont tekintve, hogy a világunk egy részét azért csak – csak megmutatja, többeknél jól látható, hogy énekelgettek otthon, vagy családban “nagyobb” közönség előtt, és a sok-sok biztatás eredményeképp benevezett erre a remek tehetségkutatóra. Ahol aztán szembetalálta magát a valósággal. Persze, csodás, hogy volt lelkiereje és odament, plusz valóban ne felejtsük el, hogy ezek a műsorok a szórakoztatásra építenek, ami leginkább a minél megbotránkoztatóbb vagy kifejezetten érzelemvadász produkciókat jelentik, de néha az ember ezzel együtt sem érti, hogy a mákos gubába jutott eszébe egyeseknek egyáltalán felvállalni, hogy énekelnek egyet. És sokszor, miután a zsűri kiosztotta őket, kiderül, szülőktől, nagymamától, testvértől, ki tudja kitől jött a biztatás, igen, meseszépen énekelsz.
És lesznek olyanok is, akik odamennek, kapnak egy negatív kritikát, de hajlandóak tanulni, fejlődni, aztán újra megpróbálják. És az igazi, szívből jövő erőfeszítés az, ami igazán díjazandó, ahogy egy gyerek esetén is.
Egy gyors lájk belefér, hogy ne maradj le a következő cikkről?
Akkor... >>> Kattints ide <<<
Legyél hipnotikus csábító! Avagy a vágyfokozás 52 kevésbé ismert módszere;)
Kommentek