Mindennap belefutunk egy – egy konfliktusba, miniatűr szituációkba, amelyek hatást gyakorolnak ránk. Valaki idegesebben reagál, szigorúbban szól, vagy akár “sajnálja magát”, akkor is néhányan késztetést éreznek, hogy birokra keljenek az adott személlyel. Bebizonyítsák, erősebbek, jobbak a másiknál, vagy nekik is legalább annyira rossz, sőt rosszabb, mint másoknak. Íme három konfliktushelyzet, amelynek lehet persze többfajta háttere, előadásmódja, de a példa kedvéért most csak csupaszon nézzük meg.
“A” konfliktushelyzet
Főnök: Mindig mosolyogjatok a telefonba, ha ügyféllel beszéltek. Higgyétek el, megérzik.
Munkatárs 1. Én mindig szoktam.
Munkatárs 2. Én is. Az egyik ügyfél ki is emelete, hogy mennyire szeret velem beszélni, mert olyan kedves a hangom.
Munkatárs 1. Engem is dicsértek már meg ügyfelek.
Munkatárs 2. Jó, de nekem konkrétan ezt mondták.
Ha a főnök mond valamit, az általában úgy van. És a beosztottak, mint jó diákok megpróbálják bizonygatni, mennyire megfelelnek az elvárásoknak. Valamilyen szomorú okból sokan a nagyhangúakat részesítik előnyben, habár többségében utólag kiderül, mégis csak az hiányzik inkább, aki halkabb, ám tartalmasabb teljesítményt tett le az asztalra.
Az hagyján, hogy a kettes számú versenyző első mondatával megpróbál fölülkerekedni az egyes számún, ahelyett, hogy figyelünk rá, vagy igyekszünk vagy másfajta módon tudomásul venné az állítást, hiszen egyikőjüket sem vádolták meg, rögtön támadásnak véli a dolgot, és nem áll meg a védekezésnél. Azt is be akarja bizonyítani, jobb a másik dolgozónál.
“B” konfliktushelyzet
Nő: Induljunk szívem, negyed 7 van. A végén elkésünk.
Férfi: Csak 6:13 van. Hova rohanunk?
Hogy a hat tizenhárom hivatalos számítás szerint még nem tekinthető negyed hétnek az mellékes okoskodás. Nyilván a hangsúlynak és az előzményeknek döntő szerepük van, de önmagában nézve is teljesen fölösleges feszültségkeltés a megjegyzés, főleg, ha valóban késésben vannak.
“C” konfliktushelyzet
Csapattárs 1: Nem szeretnék csak azért 30 km-et oda és vissza utazni, hogy aztán néhány percre álljak be. Látom, hogy bőven van Cserétek, inkább ezt most kihagyom.
Csapatkapitány: Én egész nap autóztam, most rohanok a gyerekért, aztán a város másik végéről rajtolva szívok másfél órát a dugóban azért, hogy focizzak. Oké, hogy hobbi foci, de én elmegyek a csapatért. És leszarom, hogy mennyit játszhatok.
Mivel nem azon az egy emberen múlik a játék, sőt, így értelmetlen nagyzolásnak érződik, hogy a csapatkapitány nagyobb áldozatnak állítsa be magát, mint a játékos. Nyilván ez hobbifoci esetén igaz, nem akkor, ha valakinek ez a foglalkozása.
Miért baj, ha minden csatát meg akarsz nyerni?
Azért, mer ez borzasztóan fárasztó, és rettentően hamar kiéghetsz benne. Vannak csaták, beszólások, problémák, nagyzolások, amik talán még egy néhány szavas megjegyzést se érnek. Amiket úgy kell/kellene elfelejteni, ahogy azt kimondták őket. Legyinteni az egészre, és nem fölvenni a kesztyűt. Fölösleges másokat büntetni azért, mert az élet másik területén valahol vereséget szenvedtél, vagy úgy érzed, hogy vereséget szenvedtél. Van persze olyan szitu, amikor föl kell vállalni, tehát elnyomni se hagyd magad, de ha a lelked tiszta, és tényleg minden tőled telhetőt megtettél, nincs miért küzdened.
Nem leszel kevesebb attól, mert nem a tiéd az utolsó szó. És akkor sem biztos, hogy nyersz, ha te vagy az, aki egy vitában utoljára szólal meg
Az számít, hogy mi van a fejedben. Hogy milyen csatákat cipelsz magadban, és ebből így is úgy is sok lesz. Miért terhelnéd magad plusz menetekkel a ringben? Csak az erődet veszíted, ahelyett, hogy a legkomolyabbakra koncentrálnál.
Egy gyors lájk belefér, hogy ne maradj le a következő cikkről?
Akkor... >>> Kattints ide <<<
Legyél hipnotikus csábító! Avagy a vágyfokozás 52 kevésbé ismert módszere;)
Kommentek