A szülők vérre menő csatái a nevelési módszerekről szinte mindennaposak. Legtöbbször anyák feszülnek egymásnak, de az apák sem restek beleszállni egymásba, ha úgy érzik, sértik őket vagy a gyereküket. Persze ez egyfelől természetes, hiszen nyilván az ember megvédi a szeretteit, másfelől viszont sokszor szükségtelen csaták alakulnak ki a semmiből, a semmiért.
A legtöbbször sajnos akkor kerülnek bajba az emberek, amikor elfogynak az érveik. Ekkor a viták többsége átmegy személyeskedésbe, vagy olyan kurta megállapításokba, amikor egyesek megmagyarázzák, miért többek, jobbak a másiknál, avagy milyen végzettség miatt kellene a másiknak elfogadni az ő érvelésüket. Egyszerűbben szólva, nekik van igazuk és kész.
Ők azok, akik egyszerre végezték el a pedagógia szakot a pszichológiaival, természetesen gyermekpszichológiára szakosodva. Emellett ismernek egy embert, akinek ismerőse egy iskolaigazgató, aki láss csodát pont azon a véleményen van, mint ők. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen járnak kurzusokra, továbbképzésekre a témában, és még szakmai blogokat is követnek.
Minden megtörtént vele, ami a vitapartnerével, csak vele vagy sokkal durvábban vagy lényegesen ügyesebben kezelte az adott helyzetet. Ő már annyi mindent látott, hogy tanárok tanulhatnának tőle, hogyan kell jól gyereket nevelni. Már – már oktatnia kellene a tapasztalatait.
Kedvtelésből elolvasott néhány gyereknevelési szakkönyvet és/vagy online kurzuson vett részt, ezután automatikusan a téma szakértőjének tekinti magát. Megnyilvánulásai is arra engednek következtetni, birtokában van a szaktudásnak, úgy fogalmaz, mintha ő is írhatta volna az adott könyvet vagy készíthette a kurzust.
Ez természetes, hiszen, ha valamiből sok van, akkor automatikusan jobbak vagyunk benne. Ha sok focilabdám van, jobban tudok játszani? Ha sok autóm van, jobban tudok vezetni? Nem hinném. Nyilván a több tapasztalat feltételezhetne több tudást, de nem a gyereknevelésben, ahol ha kiküszöbölöd az egyik lehetséges hibát, könnyedén beleszaladhatsz egy másikba.