A szakítás fáj. Főleg, ha téged dobnak. Ilyenkor az ember könnyen beletemetkezik az önmarcangolásba, életmegváltó gondolatai támadnak, drasztikus lépésekre szánja el magát, új célokat tűz ki maga elé. Az önsajnálat fázisában azonban különféle őrültségek születhetnek meg a fejében, ahogy megpróbálja lehűteni fortyogó fájdalmát. Ezek azok a dolgok, amelyekre a szakításból kilábalva néha szánakozva, néha szégyenkezve tekint vissza az ember. Ahogy én az alábbi, majd 2001-ben megírt versemre. Nem túlzottan fennkölt hangulatban olvasva ugyanis kifejezetten nyálas, már-már idegesítő hatást kelt bennem, és ha alávetném egy kiadós verselemzésnek csupán egy mondattal el lehetne intézni az egészet: Ej, de sajnálta magát ez a költő.
Nincs más hátra, jöjjön a mű:)
2001. május
Olyan más a reggel, ha valaki vár,
Hatalmas érzelem, nincs benne határ.
Szívemnek Téged látni, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha Veled ébredek.
Magasan szálló, dicső énekek.
Szívemnek neved mondani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha nevetni látlak.
Még élő reményem, s fénye a világnak.
Szívemnek hangod hallani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, mert nem vársz rám.
Magányos szív, elhalt éjszakán.
Szívemnek Téged elbocsátani, sosem öröm,
De nem várhatok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Szívedet ezzel össze sosem töröm,
Mosolyogj rám egyszer, míg végleg elköltözöm.