Ha mintakapcsolatokat keresnek az emberek, legtöbbször a régmúltba nyúlnak vissza. Abba a korba, amikor az elromlott dolgokat megjavították, ahelyett, hogy újat vásároltak volna, elenyésző volt a válások száma, és a megcsalás is szökőévenként egy házasságban merült fel. A nagyszüleim szerencsésnek számítottak. Idős korukat beszámítható állapotban, teljes értékű élettel töltötték, és mindketten kilencven évesek is elmúltak, amikor búcsúztak a földi világtól. Átvészelték a második világháborút, nagyapám három évig tartó orosz fogságát, ahonnan közel sem Richard Gere-ként tért vissza rózsával a szájában. A házassági ajánlat már a háború előtt megszületett, de csak a visszatérés után realizálódott, így is közel 70 évet töltöttek együtt.
És sosem hűlt ki köztük a szerelem. Na persze:).
Kezdjük rögtön azzal, hogy nagymamám előszeretettel hánytorgatta fel nagyapám akár évtizedekkel korábban elkövetett hibáit, amellyel megkeserítette a mindennapjait, és állandóan ment a kölcsönös zrikálás. Hogy ez bájossá tette őket? Naná. Hogy elválhattak volna a hetven év alatt? Minden további nélkül. De mégsem tették. Talán a tradíció, a kötelék vagy maga az eskü okozta, nem tudom. A kísértés azonban, még ha elenyészőbb is volt, létezett. Faluban laktak és nagyapám a városba járt dolgozni, az információk pedig persze nem a interneten, hanem a padon ülő asszonyok között áramlott. Hogy ez történt a Mariskával, meg amaz történt. Ez erre jár el, az arra jár el. Minden létezett, csak kisebb volt a lebukás veszélye.
Nagymamám erre az alábbi bölcsességet mondogatta:
Katona és a pap, oda megy, ahol kap. Régen is voltak ám megcsalások, meg sumákolás, csak nem derültek ki. Nem úgy, mint most.
Amit az idősek tanítanak a párkapcsolatokról mindig megfontolandó, elgondolkodtató. Ez nagymamámra is igaz volt. Nem kényszerült tréningre, külön coachokat sem igényelt, egyszerűen az élettapasztalata adta a tudást. Egyszer azt mondta, nincs örök szerelem, szeretet van. Döntés, hogy azzal éled le az életed, akivel megesküdtél. Tucatszor eldobnád, de aztán mindannyiszor visszahúzódsz hozzá.
Rendszeresen elátkozták egymást a vége felé, de amikor a múltról meséltek, mindig előkerült egy történet, amikor a nagymamám megmentette a nagyapám életét és fordítva. Szó szerint értsd. Régi praktikák szerinti ápolás az orvos kiérkezéséig, stroke észlelése, vérzéscsillapítás.
Voltak veszekedések, hibás döntések, alamuszi megoldások. Igen, mégis együtt maradtak.
Nem gondolnám. Már csak azért sem, mert a kísértés az ő életükben is megjelent, ám mégis egymás mellett döntöttek. Hogy ezzel jól jártak e vagy rosszul, lehetetlen eldönteni. Ők maguk összességében élvezték egymás társaságát. A sok vita ellenére mindig összebújtak, a fiatalkoruk emlékét őrző fekete-fehér fotók fényesre pucolva vártak és nagyapám számtalanszor elismételte, hogy mennyire szerette nagyanyám hófehér nyakát. Hogy meglátta egy kirakatban ügyködni a főúton, aztán odakeveredett ahhoz az úrhoz, akinél nagymamám szolgált és összetalálkoztak.
A szerelemnek annyiféle arca van. Korfüggetlen, időtálló, az érzések mindig ugyanazok. Nem számít, hogy a múlt századról vagy 2019-ről beszélünk.
Ennek valószínűleg számos oka van.
Akkoriban az emberek nagyobb traumákat éltek át. Félreértés ne essék, most is léteznek fájdalmas életek, de az alkalmazkodási képességünk más. A nagyszüleim háborúkat éltek át együtt, konkrétan életveszélyben voltak éveken keresztül, és ez komoly különbség. Amikor karácsonykor a fát ünnepled, és arra lehet koccintani, hogy minden családtagod életben van, az kevéssé mérhető a “nem azt az ajándékot kaptad, amit vártál”-lal. Valószínű ez utána olyan erőt ad, amelyhez mérten más problémák nevetségesnek tűnnek. Ez a küzdelem olyan türelmet adhat, amely aztán könnyebben elviselhetővé teszi a mindennapokat. Beleélhetjük magunkat, de az nyilván nem éri el azt a szintet, mintha halljuk a légiveszélyt jelző szirénát és rohanunk a pincébe.
Mindamellett ne szidjuk magunkat, amiért a – szerencsére – át nem élt rosszhoz kell mérnünk az életünket. (Sajnos háború nélkül is vannak bőségesen, akiknek foga hamarabb fáj egy friss kenyérre, mint Iphone-ra).
Gyaníthatóan az is közrejátszik a régmúlt kapcsolatainak tartósságában, hogy lassabban mozgott a világ, emiatt a gyarlóságok, megcsalások kevesebb számban derültek ki, könnyebben eltitkolhatóak voltak. Így egy komoly konfliktustól szabadultak meg a párok. Éppúgy az információk, az ingerek, a nyitottság, a kapcsolatok problémaköre is szűkebb skálán mozgott. Kevésbé volt valószínű, hogy a nők a szexuális életüket tárgyalják ki egymás között vagy elkotyogják a férjük hiányosságait. Rendszerint a háztartást vezették, gyereket neveltek, egyengették a család életét.
És maga a boldogságkeresés, az önmegvalósítás elenyészően kerülhetett a fókuszba. Ma már más a világ. Ha készen kapunk egy terméket, és nem tetszik, visszaküldjük, cseréltetjük, ha új szakmát tanulnánk, ha van rá keret, megtehetjük, és új munkahelyet is lényegesen egyszerűbben találunk. Legalábbis a régmúlthoz képest.
Talán ez a sebesség, az információ, a kísértések sokasága okozza, hogy a kapcsolatokkal is lazábban bánunk. De az is előfordulhat, hogy ennek semmi köze sincs a modern világhoz. Hiszen miért kéne valakinek az életét végigszenvednie, ha változtathat is?
De ugyanúgy vannak párok, akik évtizedeket töltenek el egymással (és nem egymás mellett), megmentik a másik életét, segítik egymást, és emlékeznek a szerelemre, ami egykor összekötötte őket.
És jobb esetben még megtalálják a nyomait egy – egy pillanatban.
