A válás kegyetlen küzdelem, akkor is, ha “békés”. Ha nincs valamiféle égi áldás, vagy földöntúli önkontroll a felekben, kiborító harcok és alkudozások hosszú hónapjai következhetnek. A sértettség úrrá lesz az emberen, főleg, ha csak az egyik fél elkötelezett a különválás tekintetében. És mi a legégetőbb kérdés? A gyerek(ek) meg a pénz. A legfájdalmasabb beismerni, hogy az utóbbi többször kerül terítékre. A valóságban arról megy az igazi vita, kinek mennyi jár, ki mire jogosult. A gyerekeket pedig leginkább fegyverként használják, lássuk be, főként a férfiak.
Amikor sikerül nagy nehezen megállapodni, elékezünk a tartásdíjfizetés témaköréhez. És itt jön a feketeleves.
Úgy találták ki az összeget, hogy az a férfi fizetéséhez igazítják arányosan. Tehát jó eséllyel nem hal éhen, ha van munkája. Persze az meglehet, hogy szorítania kell a gyeplőn, bár más kérdés, hogy elviekben mindenképp kevesebbet fizet, mintha otthon élne a családjával. Nincs közös nyaralás, egy-egy bevásárlásnál “kunyeráló” gyerekek, nincsenek táborok, stb…
Persze, amennyiben csak időszakosan találkozhat a gyerekkel.
Nem anyagilag, lelkileg. Minden utalásnál látja, ahogy a volt asszony zsebre vágja az összeget, luxust teremt magának, extrákra költi. Az ő pénzét…
Mindamellett, hogy biztosan van olyan nő, aki trehányul kezeli ezt, de a többség valószínűleg másként éli az életét. Mert a tartásdíjat nem az exnek adják. Az a gyereké. És ha épp fizikailag az adott összeg nem a gyereknél landol, hanem az anya osztja be, attól még nem veszik kárba.
És ha érdekel, hogy mire megy el?
Pl.
A sor szabadon folytatható. Persze, hogy nehéz lenyelni a békát, de a férfinak hinni kell abban, hogy igen, ez pontosan arra megy, amire küldi.
Még akkor is, ha esetleg ebből az összegből teszem azt lakásfelújítás megvalósítása is összejön vagy ne adja ég egy nyaralás. És minden nehézség ellenére nem azt kell benne látni, hogy az ő pénzéből megy a “fényűzés”, hanem hogy azt valóban a gyerek (is) élvezi.
Hiszen mégiscsak ott van egy ex, akinek fizetni kell. Minden Mocsok ellenére, minden sértettség és sárdobálás dacára havonta kell utalni, vagy átadni az összeget, és ez tényleg komoly kínszenvedés lehet. “Adományozni” konkrétan annak, akit sajnos már rendszerint a pokolba kívánna az ember. Mint egy szolgáltatás, amit “évekig” nem lehet lemondani, pedig nem is használjuk, nincs is szükségünk rá.
Legalábbis akkor, ha az ember az asszonyra gondol. Ha azt képzeli, neki küldi a havi porciót. Pedig nem. A gyereknek küldi, és ő is kapja.
Ezért kell megnyugvást találni, és a válás ellenére is bízni a másikban. Tudom, idilli elképzelés, de valahogy mégis ezt a célt kéne a zászlóra kitűzni.
Együttműködés a válás, válság ellenére.
Hogy ehhez össze kell szorítani a fogunkat, természetesen igen. De az áldozat meghozatala a családért ezt is jelenti, még ha a két szülő már nem él együtt.
Az aztán a katasztrófa. Úgy fizetni, hogy egy másik bika is került a képbe. De a válasz még mindig ugyanaz. A gyerek az édesapáé. Az ő vér szerinti köteléke, felelőssége, ami akkor sem változik meg, ha a család helyzete, összetétele módosul. Nyilván meg kell találni a feleknek a saját igazságukat, amihez akár szakember segítségét is igénybe vehetik, mert az hosszútávon a gyerek érdekét szolgálhatja. Főleg azért, mert a szülei akkor is a szülei maradnak, ha egy “nevelőapa” kerül az életébe. Az apja, akkor is az apja marad, akire számítani akar, és akitől a nyugalmat, a bizalmat várja. Ebbe pedig nem fér bele a tartásdíjon való hercehurca vagy az apás találkozásokkor felmerülő hátulról jövő – vajon mit vettek a pénzemből típusú – kérdések, vagy az állandósuló önsiratás, hogy az anyád így meg úgy bánt el velem.
A tartásdíj pénzben kifejezett apai jelkép a gyerekek felé. De nem az számít majd neki igazán, hanem az idő és figyelem, amit az apa bármilyen távolságból is meg kell(ene) adjon neki. Mert az pótolhatatlan.
